Chapter 1: Derdot bemutatása

Sziasztok! :D
Meghoztam az első részt :D Kérlek nézzétek el az apró hibákat, mivel ez az első fordításom :) Ez a rész még nem nagyon megy bele a történetbe, de ez is kell, hogy mindent megtudjatok. Jó olvasást és szívesen várom a komikat! :D


Derdot egy igazán fura kis város. Nem több mint 500 ember él itt. Tele van keresztényekkel, feltörekvő sportolókkal és barátságos emberekkel körös-körül, mint általában minden városban. Van egy főutca, ami az autópályára vezet kb. félmérföldnyire innen. Ez egy olyan hely, ahol áthaladnak az emberek és időnként megállnak a Sandra Diner-ben egy gyors kaja miatt, amit utazás közben fogyasztanak el. Sac volt az egyetlen bolt 20 mérföldes körzetben. Volt még Emma Lou fagyizó, ruházati üzlet és persze a Sandra Dinner. A szomszéd város, Ashe, ami nagyobb. Derdot-nak van egy iskolája a Sir. John Derdot Középiskola, ahol elég magas a színvonal. Ezzel szemben a Középsuli volt a Webber baseball gyémántja, itt volt a Webber focipálya és a Webber Park. Jim Bob Webber volt a vezetője és az alapítója minden kis sportcsapatnak. A gyerekek nem voltak a legjobbak a sportban, de Webber azt tette, amit kellett.

Az emberek szorosan éltek itt, volt, hogy elakadt a közlekedés is. Mindenki jóban van mindenkivel. Amikor elhaladtak az utcán egymás mellett, nem volt ritka, hogy beszélgetésbe elegyedtek. Senki se akart innen elmenni, mert szoros volt a közösség. Senki se gondolta, hogy milyen világ ez, egészen 2013 nyaráig, amikor a külvilág eljött hozzánk, nagyon nagy volt a döbbenet.

Egy ilyen kis városban mindenki lesokkol, amikor kimondom: 2013 nyara. A világ legnagyobb és legsikeresebb fiúbandája megállt egy kis snacket venni az Emma Lou fagyizóban, miközben a busszal volt egy kis technikai probléma. Az 5 jóképű fiatalembert tárt karokkal várta ez a kis város.

Most jut eszembe, hogy soha senki nem maradt még itt.

Gyakran előfordult, hogy az utasok átmentek ezen a baráti községen azzal a szándékkal, hogy gyorsan egyenek a Sandra Dinner-ben vagy az Emma Lou-ban, aztán csak eltűntek nyom nélkül. Amikor a rendőrség megkezdte a kihallgatást, a látszólag ártatlan emberek, azt állították, hogy nem látták az eltűnt utasokat. Amikor a fakabátok egyre gyanakvóbbak lettek kezdtek ők is eltűnni, szép sorjában.

Mert megszabadulsz attól az eredeti barátságos és törődő érzéstől, amit először kapsz, amikor belépsz Derdot városába, ott ahol téged a biztos halál vár.

A nevem Samantha Sullivan, de csak hívjatok Sam-nek. Azt mondom nektek, hogy az a különös fiúbanda, belépett a városomba. El fogok mondani egy dermesztő mesét Derdot-ról, Wisconsin-ból. Arról hogyan is raboltam el a One Direction-t.

Derdot-ban születtem és itt is nőttem fel, tudni kell rólam, hogy soha nem voltam valami nagy sportrajongó. Szerettem nézni a Superbowl-t minden évben a családommal, mint bárki más, de ritkán néztem élőben vagy épp játszottam. Kezdem Derdot-ról az általános infókat, ide költözött John Derdot középiskolás, aki éppen befejezte az utolsó évét a városban. A végzős osztály csak mintegy 25 talán kevesebb, fiatal fiúkból és lányokból állt. Nem voltunk normális iskola. Nem volt pletyka vagy bármi más rossz dolog. Mindenki inkább megbeszélte a problémáit azzal a személlyel, akivel baja volt, ahelyett, hogy verekedtünk volna. Mindig csak mosolyogtunk és köszöntünk a folyosókon. Nem voltunk furcsa suli, talán azért, mert Derdot nincs a térképen. Vagy lehet, hogy csak a hatóságok nem akarták ezt.

Tisztán emlékszek arra napra, amikor egy nagy, festett busz beállt a parkolóba. Egy fa alatt ültem, a magas felső Webber Parkban, épp rajzoltam egy vázlatot a kis városról. A busz lassan lefulladt és beállt a parkolóba, mielőtt kilehelte az utolsó fájdalmát. Most volt az első meleg nyári szombat az idén. Meleg időjárás ritka volt itt egész Észak-Wisconsin-ban. Ha nem volt hó, akkor rendszerint esett az eső; ritkán van az, hogy süt a nap, mint ma.

Egy frusztrált, hangos nyögéssel a busz ajtó kivágódott és 5 jóképű fiatal jött ki, kicsit idősebbek lehettek, mint én - kb 18 évesek voltak. Azonnal felkeltették az érdeklődésemet, így felálltam a fa alól és elindultam feléjük. Nagyban panaszkodtak, hogy szar a buszuk. Ebben a városban, ők az első látogatók évek óta. Nem úgy néznek ki, mint akik egy gyors kajára ugrottak be a látszólag ártalmatlan városkába. De ezek a fiúk az enyémeim.

Amikor odaértem a parkolóba, lassú léptekkel haladtam feléjük. Próbáltam azt a hatást kelteni, mintha véletlen tartanák hozzájuk. Az 5 fiú próbált telefonálni és így a fejük fölé emelték eszközeiket, hátha jelet kapnak. Derdot-nak nem volt mobiltelefon-tornya 20 mérföldes körzetben, így a kísérletük hiábavaló volt, nevetnem kellett magamban.

A szomszédom, aki alattam végzett a suliban, az utca másik oldalán sétált egy önelégült mosollyal az arcán és mogyoróbarna szemei csillogtak. Én udvariasan köszöntem neki. „Szia, Makenzie!” Nevetve köszönt vissza, soha nem voltunk legjobb barátok. Egyszer beszélgettünk az is egy házi feladat miatt volt. Szőke haja vállára omlott, emellett mogyoróbarna írisze és sápadt bőre volt. Nem volt túl magas, olyan átlagos volt, de nem volt sovány se, mint egy pálcika.

Lábammal belerúgtam egy levél kupacba a járdán, ami hatására mindenki rám nézett. Melegen mosolyogtam, és ahogy tanították az iskolában félredobtam szőke hajamat és a maradékot a fülem mögé tűrtem. Ahogy kinyitottam a szám, hogy köszönjek, a nyikorgó busz ajtó kinyílt és egy idősebb férfi, akinek ritkuló sötétbarna haja volt, odament az 5 sráchoz.

„Hát fiúk, ennek, kampec” Sóhajtott és a hajába túrt. „Van itt telefon egyáltalán?”

„Ah..” A hollófekete hajú fiú ellenőrizte érintőképernyős telefonján és homlokát ráncolta. „Nincs.”

„Nem nagyszerű?!” Az időseb férfi szemei rám szegeződtek, ami hatására egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. „Van itt nyilvános telefon?”

„Sajnálom, volt egy de az már hónapokkal ezelőtt elromlott.” Szólaltam meg a puha, északi akcentusommal az üres utcán. „Mi nem igazán használunk sok telefont errefelé, mert kevesen vagyunk. És különben is nem kaptunk szolgáltatót.”

„Nagyszerű.” Mondta a férfi gúnyosan. „Tudsz valakit, aki meg tudná javítani a  buszt?” Pillantottam az 5 srácra, akik még mindig próbáltak jelet keresni a haszontalan telefonjukkal.

„Nem uram.” Hazudtam. Minden kisvárosban van valaki, aki ért az autószereléshez, még fiatal korukban sajátítják el a gyerekek. Ez nálunk is így volt. „Sajnálom, a legközelebbi szerviz Asher-ben van, úgy 20 mérföldre innen. De a barátom, Mekenzie is ért hozzá egy kicsit, ha szeretné…?”

„Az nagy segítség lenne!” Mosolyodott el, felfedve piszkos, görbe fogait. „De nem akarunk a terhére lenni, ha nehéz lenne megcsinálni a barátodnak.”

„Terhére?” Nevettem. „Soha! Az emberek errefelé általában örülnek, ha segíthetnek, uram! Nos, azt hiszem, meg kellene néznie, tekintve arra, hogy nincs szálloda és a buszon pedig meleg lesz.”

„Meg kell javítani, hogy a fiúkkal folytassuk az utunkat, adj egy percet.” Mondta. Bólintottam és közben tolta hátrébb a srácokat, akik bukdácsoltak egymáson át. Megnyaltam a felső ajkam és végig mértem őket egyenként.

Volt egy rövidebb szőke hajú fiú, kinek már nőtt le a haj, szikrázó kék szemei és magas arccsontja volt. Elmosolyodott annyira, hogy azt hittem vékony ajkai leesnek az arcáról. Ő lesz az első, úgy döntöttem. Megy a helyesekhez, úgyhogy őt nem csatolom hozzá. A következő egy magas, karcsú, izmos, barna hajú és kék szemű, úgy tűnik be nem áll a szája. Ezután szintén egy magas, nyurga, barna hajú és szemű srác volt. Volt még velük egy madárfészek hajú srác is, akinek tetkók fedték a karját és gyönyörű zöld szemei voltak. Végül az olíva bőrű fiú, kinek hollófekete haja és sötét szeme volt, amellyel mindig úgy tűnt, hogy figyel engem. Felkeltette az érdeklődésem, szerettem volna többet tudni róla.

„Mit is mondtál, hogy hívnak?” Kérdezte a sofőr és elindultak felém. Válaszoltam, hogy Sam és folytatta. „Maradnánk veled, ha van elég hely. Még fizetnénk is a szállást és az ellátást is!”

„Óh, nem!” Nevettem fel. „Arra nem lesz szükség! Semmiség az egész, ahogy mondtam!” Mindemellett nem lesz rá szükség, mivel megkötözve lesznek. A magas, izmos srác, akinek rövid haja van, előrelépet és megköszörülte torkát, mielőtt megszólalt volna.

„Nem mi ragaszkodunk hozzá!” Mondta és egy pár bankjegyet tolt a kezembe. „$100”

„Brit vagy.” Hümmögtem. „Szép.”

„Te nem tudod, kik vagyunk?” A rövid barna kérdezte sokkolva és a nagy busz felé intet.

”One Direction?” Csodálkoztam hangosan. „Egy fiúbanda, ha nem tévedek?”

„Aha.” Nézett rám kíváncsian a hollófekete hajú. Sötét szeme nagyon gyanús a városban. Kezdtem ideges lenni, mivel ez teljesen ellentétes mindennel, amit tanítottak. A tenyerem elkezdett izzadni, úgyhogy finom beletöröltem a farmerembe. Sajnos, nem voltam olyan óvatos, mint gondoltam, hiszen ő a kezemet nézte összehúzott szemekkel. A légzésem megállt, vártam a pillanatra, hogy ő el kiálltja magát: „Gyilkos!” Az arcomba. Vettem egy mély levegőt és összeszedtem magam.

„Srácok szükségetek van a cuccra vagy…” Kaptam el a fejem a zöld szeműre, aki megszakította a figyelmem.

„Igen, gyerünk, Zayn!” Puszilta arcon a szőke. Egy utolsó pillantást vetett rám, majd megrázta fejét és követte a többieket a buszra.

Zayn. Én nagyon szeretem ezt a nevet.